Példabeszédek könyve
A mű felirata Salamont, Dávid király fiát nevezi meg szerzőként, így a hagyomány hozzá köti a szöveget, noha az biztosan nem egy szerző munkája, hanem több, eredetileg önálló gyűjteményből vagy részgyűjteményből (számuk összesen kilenc) jött létre. A könyv első egysége az első kilenc fejezet, a Példabeszédek könyvében ez a legkésőbbi eredetű. A 10. fejezettől kezdve olvasható, ősibb mondásokhoz viszonyítva az első kilenc fejezet hosszabban formált és teológiai tartalmú beszédekből áll, melyek a fogság utáni korra jellemzők. Ebben a részben a tanító, mint atya a fiát, úgy inti tanítványát, hogy kerülje a gonoszok társaságát, a lustaságot, a meggondolatlanságot stb. Különös nyomatékkal óvja a tapasztalatlan ifjút az „idegen nőtől”, ez a fogság utáni évtizedek egyik legfőbb vitatémája volt, mely végül az idegen nők elbocsátásával ért véget Ezdrás és Nehemiás idején. Ugyanebben a gyűjteményben megszólal a fiatal nő alakjában megszemélyesített bölcsesség is, aki az utcákon és tereken hívja az embereket, buzdít a bölcsesség befogadására, figyelmeztet a balgaság kerülésére.
Salamon király a trónon ülve mondja tanítványainak a bölcs mondásokat, ahogy egy 14. századi miniatúra festője elképzelte.
A második gyűjtemény a 10. fejezettől a 16. fejezet feléig tart, ez 375 önálló mondásból áll, bár ezek között több az ismétlődés is. A mondások egy része ellentétekre épül, a szerző szembeállítja az igazak (bölcsek) és a balgák (istentelenek) viselkedését, sorsuk alakulását. A mondások főleg a vidéki élet viszonyait, az állattenyésztő és földműves környezet körülményeit tükrözik. A mondások másik része az alapvető emberi magatartásformákkal foglalkozik, és azokat Jahve tetszése vagy nemtetszése alapján osztályozza. Ezek a mondások közelebb állnak a városi élethez, s mivel különös hangsúlyt kap bennük az igazságosság gyakorlása és a nyelv fékezése, feltételezhető, hogy a királyi tisztségviselők tankönyve lehetett. A gyűjtemény mindenképpen a fogság előtti időkből, a királyság korából származik.
A kezében fáklyát tartó Salamon tanítja a bölcsességet egy ifjúnak. 14. századi miniatúra egy Németországban készült, latin nyelvű Bibliából, a Példabeszédek könyvének (Parabole Salamonis) kezdetén.
A harmadik gyűjtemény a „Bölcsek mondásai”, a 22. fejezet második felétől a 24. fejezet elejéig tart. Jellegzetessége, hogy az egyszerű kijelentő mondások mellett gyakran előfordulnak az úgynevezett bölcsességi intőmondások (pl. Ne foszd ki a szegényt, azért mert szegény, s azt, akit elnyomnak, ne bántsd a kapunál!). A gyűjtemény szoros kapcsolatban áll az ókori Kelet bölcsességi irodalmával, főleg egyiptomi és asszír hatás mutatható ki benne.
A negyedik gyűjtemény, a 24. fejezet második fele, alig néhány mondat a törvénykezésben való személyválogatás és a lustaság ellen, korát nem lehet közelebbről meghatározni. Az ötödik gyűjtemény, a 25-29. fejezet, a fogság előtti időből ered. Ez is két részre osztható, mint a második gyűjtemény, az első fele a földműves, vidéki életet tükrözi, a mezőgazdaságból, a természetből és a kézművességből veszi a hasonlatait. Ez a szakasz a legvilágiasabb az egész bölcsességi irodalmon belül, Isten neve csak elvétve fordul elő benne. A második részben a politikai viszonyok állnak az előtérben – köztük a királymondások -, és a vezetőknek nyújt bölcs szabályokat. A mosdások tartalma is vallásosabb az első résznél.
A hatodik gyűjtemény, a 30. fejezet első fele, Agur mondásait tartalmazza, aki nem izraeli, hanem edomita, észak-arab területről származik. A gyűjtemény keletkezésének korát nem lehet megállapítani. A hetedik gyűjtemény ugyancsak egy fél fejezet terjedelmű, számmondásokból áll, melyek szintén nem izraeli eredetűek. A számmondások vagy találós mondások a biblián kívüli héber irodalom közismert műfaja, a számok itt stilisztikai szerepet töltenek be, átvitt értelemben olyanok, mint a rímek, ők szervezik egységgé a párhuzamos gondolatokat, a páros sorokat. A nyolcadik gyűjtemény az utolsó fejezet első fele, királymondásokat tartalmaz, végül az egész könyvet a jó asszony dicsérete zárja, mely a héber eredetiben a sorok kezdőbetűiből kiadja a héber ábécét.
A Példabeszédek könyvének legrégebbi szövegei a királyság korából származnak, a végső szerkesztésre azonban már a fogság után került sor, valószínűleg a Kr. e. 4. vagy 3. században. Mivel több gyűjteményből keletkezett, összetettségénél fogva sokrétű tanítást nyújt az olvasónak, eligazítva őt az élet minden területén. Inti a királyokat a bölcsesség megszerzésére, gyakorlati tanácsokat ad az uralkodáshoz, az alattvalókat pedig figyelmezteti a király tiszteletére. Számos előírást ad a családi életre és a közösségi magatartásra. Felhív a szülők iránti tiszteletre és a gyermekek gondos nevelésére stb. A bölcs ember magatartásának hátterében az a meggyőződés húzódik meg, hogy a világ külső anyagi rendje és az erkölcsi-vallási rend oksági összefüggésben áll egymással. Az ember jó vagy rossz cselekedetei eldöntik, hogy életének külső feltételei miként alakulnak: az igaz ember sikeres, a gonosz viszont bukásra van ítélve. Ez az oksági összefüggés Isten akaratából következik, ezt a bölcs felismeri, és ennek megfelelően cselekszik, keresi a világban és az élet minden területén érvényes isteni törvényeket, amelyeket követve biztosíthatja saját jó sorsát. A bölcs cselekvés forrása és adományozója Isten, tehát az igazi bölcsesség Jahve félelme, és az őbenne való feltétlen bizalom.
Bölcsességi irodalom az ókori Keleten
Az ókori keleti népek körében mindenütt elterjedtek a rövid, képekben gazdag mondások, és nagy népszerűségnek örvendtek az ilyenekből álló gyűjtemények. A mondások általában két gondolategységből álltak, melyek vagy ellentétek fogalmaztak meg (a bölcs így cselekszik – a balga így cselekszik), vagy párhuzamba állítottak két dolgot, általában valamilyen viselkedést vagy cselekvést egy mindennapi jelenséggel, a természetből, állatvilágból, köznapi életből vett hasonlattal: „Amint a kutya visszatér ahhoz, amit kihányt, így hajtja a bolond is egyre a bolondságot”. (Péld 26,11)
A bölcsességi gondolkodás és irodalom alapvető jellegzetessége, hogy középpontjában az egyén sorsa áll. A legfőbb kérdés, amire a bölcsességi irodalom választ ad, az az, hogy mik a cselekvés helyes normái, mi a megfelelő magatartás az egyéni és családi életben valamint a társadalomban. Ez az ókori keletre jellemző gondolkodásforma nagyon távol áll a görög felfogástól, a görögök ugyanis nem a mindennapi életből indultak ki, amikor választ kerestek a lét végső kérdéseire, hanem egy átfogó filozófiai rendszerrel próbálták leírni, modellezni a valóságot, illetve a valóság helyett inkább egy ideális, elképzelt világot. A keleti „filozófia” (a szó maga a bölcsesség szeretetét jelenti) az élet konkrét eseményeinek és jelenségeinek megfigyelésén alapul, és az ebből leszűrt tudást adja tovább a mondásokban.
Ez a bölcsességi irodalom a suméroktól kezdve virágzott az egész ókori Keleten, számos mondásgyűjtemény maradt fenn, melyek etikai kérdéseket fogalmaztak meg, vagy gyakorlati tanácsokat adtak a világrendnek megfelelő, és ezért sikeres életre. Maradtak fenn olyan írások is, melyek a szenvedés vagy az igazságtalanság problematikáját boncolgatják. A leghíresebb könyv az Achikár bölcsessége – melynek hatása Tóbiás könyvében is megtalálható -, ezt több nyelvre is lefordították, amit azt mutatja, hogy évszázadokon keresztül népszerű olvasmány maradt. A másik mű, aminek a konkrét hatását ki lehet mutatni a Példabeszédek könyvében, az egyiptomi Amenemope (vagy Amenemopet) intelmei, melyek Kr. e. 1200 körül íródtak.
A bibliai hagyomány maga is beszámol arról, hogy a környező népek bölcsességi gondolkodása ismert volt Izraelben. Jób barátai Edom bölcsességéről tanúskodnak, a Királyok könyve megemlíti, hogy Salamon felülmúlta Egyiptom és a többi ország bölcseit, akik közül többet név szerint is megnevez. Az izraeli bölcsesség gyökerei valószínűleg visszanyúlnak a pátriárkák korába, de a bölcsességi irodalom kezdetei Salamon udvarához köthetők. Salamon a környező országok mintájára szervezte meg a zsidó közigazgatást, nagy udvartartása volt bölcsességben képzett hivatalnokokkal, tanácsosokkal, történetírókkal, írástudókkal. A Kelet többi országához hasonlóan valószínűleg Jeruzsálemben is volt olyan iskola, melyben a jövendő hivatalnokokat képezték. A Példabeszédek könyvében olvasható mondások tekintélyes része az udvari rétegek szemléletmódját és viszonyait tükrözi. A próféták többször kritizálták vagy legalábbis gyanakvással figyelték ezt az udvari bölcsességet, mert úgy látták, politizálásuk ellentétben áll a Jahve ígéreteibe vetett feltétlen bizalommal. (Jaj azoknak, akik a rosszat jónak mondják, és a jót rossznak. Akik a sötétséget világosságnak teszik meg, s a világosságot sötétségnek, ami keserű, azt édesnek, az édeset meg keserűnek. Jaj azoknak, akik bölcsek a tulajdon szemükben, és okosaknak hiszik saját magukat. Iz 5,20-21)
A fogság utáni időben, az udvar eltűnésével ez az udvari bölcsesség szélesebb alapokra került, nagyobb hangsúlyt kapott az Isten iránti elkötelezettség és az erkölcsi élet terén az egyén személyes felelőssége. Így megnövekedett az egyén sorsára és magatartására figyelő bölcsességi gondolkodás jelentősége is, ami tükröződik a Példabeszédek mellett a Biblia többi ekkor született bölcsességi könyvében is.
