1. hét: Teremtés könyve

Mózes öt könyve, a Tóra

A Biblia Mózes öt könyvével kezdődik, melyek a zsidó nép történetét beszélik el a teremtéstől az egyiptomi fogságon és a pusztai vándorláson át a honfoglalásig. A könyvekben megtalálhatók mindazok a szabályok, előírások, tiltások és parancsok is, melyeket a vallásos zsidók mind a mai napig betartanak. Mózes öt könyvének héber neve Tóra, a szó a „mutatni, oktatni” igéből származik, jelentése „tanítás”, de gyakran fordítják törvénynek is.

Mózes öt könyve hosszú évszázadok alatt, nagyjából Kr. e. 1000 és Kr. e. 400 között született meg a mai, zsidók és keresztények által egyaránt sugalmazottnak elfogadott formájában.  A szövegek öt részre való felosztása a háromszázas években történhetett meg, részben gyakorlati okok miatt, hogy öt egyenlő terjedelmű könyvtekercsre bontva, tokokban tarthassák. Ugyanakkor a felosztás a könyvek tartalmát is figyelembe veszi.

A hagyomány szerint a könyvek szerzője maga Mózes, de ez nyilvánvalóan lehetetlen, hiszen Mózes halála is szerepel bennük. Többször előfordul, hogy egy-egy történet kisebb változtatásokkal kétszer is elbeszélésre kerül, ilyen pl. a teremtés, melynek első változatában Isten megalkotja az embert, férfinak és nőnek teremtve őt, míg a második változatban – néhány verssel később – Isten agyagból formálja a férfit, és csak később, a férfi bordájából alkotja meg a nőt. Feltűnő az is, hogy az elbeszélés stílusa hol eleven és érdekfeszítő, hol pedig száraz és unalmas, vég nélküli felsorolásokkal terhelt. Mindez arra a következtetésre vezette a kutatókat, hogy a Tóra több szerző alkotása lehet, különböző forrásokból szerkesztették össze. Több száz elmélet született már arról, hogy hány szerzőt és hányféle különböző forrást lehet azonosítani a Tórában, s ezek a szerzők mely évszázadokban élhettek és alkothattak. Több-kevesebb biztonsággal négy nagyobb réteget lehet elkülöníteni:

• Az ún. Jahvista szerző munkája. Nevét onnan kapta, hogy Istent következetesen Jahvénak nevezi.  Ő rögzítette az ősi szájhagyomány jelentős többségét az őstörténettől (második teremtéstörténet) a honfoglalásig. A Kr. e. 10-7. évszázadokban keletkezhetett, ez a Tóra feltehetőleg legősibb írott rétege.
• Az ún. Elohista szerző munkája, ő Istent Elohimnak nevezi. Jellemző még rá, hogy ha Isten valakihez szól, akkor kétszeresen a nevén hívja fel a megszólítottat, aki az „íme, itt vagyok” formulával felel. Hosszabb elohista szövegek a pátriárkák történeteiben maradtak fenn. Az elohista szövegek keletkezési helyének általában az északi országot, Izraelt tarja valószínűbbnek a szentírástudomány. Keletkezési ideje a Kr. e. 8. század elejére tehető. Az Elohista jellegzetességei közé tartozik fokozottabb erkölcsi érzékenysége, mely főként a dublettek, azaz a párhuzamos elbeszélések esetében figyelhető meg. Az életét féltő Ábrahám, illetve Izsák a jahvista változatban egyszerűen testvérének nevezi feleségét, hogy ezzel elkerülje Sára, illetve Rebekka miatt a királyokkal való erőszakos összeütközést. Az elohista változat viszont mentegeti Ábrahám hazugságát, mikor Ábrahám kijelenti, nem hazudott, mert Sára a testvére. A jahvista megfogalmazásban Ábrahám minden további nélkül kénye-kedvére adja Sárának Hágárt, míg az elohista szerint Ábrahám vonakodik, s csak isteni utasításra hajlandó elűzni Hágárt és annak fiát, Izmaelt.
• Az ún. papi hagyomány szövege, ez a Jeruzsálem Kr. e. 587-ben bekövetkezett lerombolása után kialakult történeti és vallási helyzet tapasztalatát tükrözi. A szerző minden bizonnyal levita volt, szövege száraz, gyakran csak nemzetségtáblákra, sematikus felsorolásokra szorítkozik. Izrael népével kapcsolatban előszeretettel használja az „Izrael fiai” és a „közösség” kifejezéseket. A törvényeket mindig azonos formulával vezeti be: „így szólt Jahve Mózeshez, mondván …” A papi hagyomány szövegének legfőbb tartalmi jellegzetessége a történelem és a törvény szoros kapcsolata. Ezekben a szövegekben Jahve rendszerint egy-egy történetben elbeszélt esemény keretében adja meg a rendelkezéseit. Ezek elsősorban egy meghatározott helyzetre vonatkoznak, de érvényük mindörökre, nemzedékről nemzedékre szól. A szerző ezen a módon az elbeszéléssel leírt történéssel igazolja az általa öröknek tartott törvényt, míg az örök törvény az elbeszélésben mondottakat igazolja. A papi hagyomány az emberiség történelmét négy világperiódusra osztja, melyeknek az isteni kinyilatkoztatás egy-egy szakasza felel meg. Az első a teremtéssel kezdődik, a második Noéval a vízözön után (a szövetség jele a szivárvány), a harmadik nyitánya az Ábrahámmal kötött szövetség, melynek jelképe a körülmetélés, végül a negyedik világperiódus a Sínai kinyilatkoztatással pecsételődik meg.
• A deuteronomikus történeti mű részei. Ez a szövegréteg legkoncentráltabban Mózes 5. könyvében van jelen (görögül Deuteronomium), de megtalálható Mózes többi könyvében, sőt Józsué, a Bírák, Sámuel és a Királyok könyvében is. A deuteronomista stílust nyelvezetének kiemelkedő szépsége és gazdagsága jellemzi, hangvétele patetikus, széles, ünnepélyes formában fejtegeti gondolatait. Nemcsak az értelemre, hanem az érzelmekre is hatni akar. Jahvét mindig „Jahve, a te Istened” formában nevezi meg, Egyiptomot pedig „a szolgaság házának” tekinti. A bibliakutatás a jeruzsálemi vezető körökben keresi ezeknek a szövegeknek a szerzőit, a királyi udvar jogilag, irodalmilag és teológiailag mértékadó köreiben, és a magas rangú hivatalnokok között.

A négy nagyobb réteg nem egy ütemben olvadt egybe, a szövegek több szerkesztésen is átmentek, míg végül Kr. e. 400 körül kialakult a ma is ismert formájuk.

Mózes első könyve, a Teremtés

Mózes első könyve az emberiség őstörténetétől Izrael pátriárkáinak történetéig ível. Mivel a teremtéssel kezdődik, a könyv neve is ez lett, latinul Genesis. Szokásos rövidítése: 1Móz, Ter vagy Gen.

Az őstörténet elbeszélései olyan eseményekről tudósítanak, amelyeknek természetüknél fogva nem lehetett tanúja (a világ és az ember teremtése), vagy amelyekről nem juthatott el hozzánk történeti tapasztaláson alapuló, nemzedékről nemzedékre átadott hagyomány (bűnbeesés stb.). A teremtés leírásának műfaját a szentírástudomány múltba tekintő prófétai beszédnek tekinti. A szerző a jelen üdvtörténeti állapotot magyarázza azzal, hogy a múltba néz, és megjelöli az okot, saját korának kifejezésmódját felhasználva leírja az eseményt. A prófétai beszéd sajátossága az, hogy csak a lényegre szorítkozik, a jövőből csak azt mondja el, aminek a jelen üdvtörténeti állapotra hatása van. Más szóval: a próféta ajkával Isten azt közli, hogy mi lesz, de azt nem, hogy hogyan lesz. A múltba tekintő prófétai beszéd ugyanilyen, csak azt közli, hogy mi volt (teremtés), de azt nem, hogy ez hogyan ment végbe. A modern fizika egyik legismertebb elmélete, a Big Bang (ősrobbanás) azt állítja, hogy a világ (azaz az egész világegyetem összes anyaga) egy rendkívül forró és rendkívül sűrű állapotból jött létre. Ez az elmélet erősen harmonizál a Teremtés történetében leírt eseményekkel, ám a fentiek értelmében ennek nincs jelentősége, Isten nem a hogyant hagyományozta ránk a sugalmazott szerző segítségével, hanem csak a teremtettség tényét. A teremtés kétféle leírásban is szerepel Mózes első könyvében, az első a papi hagyomány szövegéből, a második a jahvista hagyományból származik.

A teremtést követi a bűnbeesés leírása, majd az élet kibontakozása jó és rossz irányba, míg a bűn újabb fordulatot nem hoz, az egész teremtés rendjét fenyegető isteni büntetést, a vízözönt. Ezzel zárul az őstörténet, s Ábrahámmal kezdetét veszi a pátriárkák története. Ezeknek forrása elsősorban a népi emlékezet, a monda volt.  A szájhagyomány alapvető jellegzetessége, hogy nem képes hosszú időn át a különböző hatásoktól mentesen, tisztán megőrizni egy-egy esemény emlékét. A monda az emlékezet pontatlanságát vagy hiányosságát, a részletek feledését a fantázia segítségével egészíti ki, sokszor későbbi tényállás beépítésével egészíti ki a korábbiakat. A mondában elsősorban nem az egykor megtörtént eseményre, hanem annak titokzatosan jelenlevő és a jelent meghatározó hatására irányul a figyelem, továbbá a monda nem a történetileg egyszerit, hanem a történetileg tipikust akarja elbeszélni, amelyben a mindenkori jelen érthetővé válik. A Teremtés könyve a József-történettel zárul, mely egy kiválóan megszerkesztett kerek egész elbeszélés, novella.

Isten neve

Az Ószövetségben Isten leggyakoribb neve Jahve, melyet a magánhangzókat nem rögzítő héber írás négy betűvel rögzít JHVH formában. A bibliai hagyományban az Istenség neve magában foglal valamit a lényegéből és hatalmából, tiszteletet parancsol, és nem szabad fölöslegesen idézni. Ezért a JHVH nevet csak a főpap mondhatta ki évente egyszer, a Szentek Szentjében. Ha az írásokban felbukkant a név, mást mondtak helyette (a zsidók ma is mást mondanak), pl. az „Úr” jelentésű Adonájjal helyettesítették. Amikor a csak mássalhangzós írással rögzített héber nyelvű bibliai szövegeket elkezdték magánhangzókkal kiegészíteni a korai középkorban, akkor a JHVH betűk mellé nem a szó saját magánhangzóit rögzítették, mivel a szót tilos volt kiejteni, hanem az Adonáj magánhangzóit. A héberben nem elég jártas olvasók pedig összeolvasták a kettőt, mert nem tudták, hogy ez egy öszvérmegoldás. Így keletkezett a Jehova név, melynek semmilyen ószövetségi hagyománya nincs. A Jahve név a HVH mássalhangzókkal rögzített létige, a „lenni” szó rokona, jelentése „aki által van a létezés”.

A Tórában Isten másik neve Él, ez egy vitatott eredetű sémi szó, mely kétségkívül a hatalom eszméjéhez kötődik, csakúgy, mint a belőle képzett alakok: Él Eljon – a Magasságos, Él Olam – az Örökkévaló, Él Saddáj – Mindenható (eredeti jelentése: a Hegy Istene), Él Roi – a Látomás Istene, Él Brit – a Szövetség Istene. Az Él hosszabb alakja az Eloah vagy Elohim. Ezen kívül Istennek még számos megnevezése olvasható Mózes könyveiben, melyek Isten egy-egy tulajdonságára utalnak, pl. Izsák rémülete, Jákob erőssége, a Szent, Izrael pásztora, Izrael szentje, a Kőszikla, Király, Izrael Királya stb.